Groupie Girl

Miközben néztem ezt a klipet, két dolog jutott eszembe róla, a Doom és Bobo bűvős távcsöve.

és a férfibarát borítóképpel rendelkező klip:

Biting Elbows - 'Bad Motherfucker' Official Music Video from Ilya Naishuller on Vimeo.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is elgondolkodok Vastag Csaba bármelyik "slágerén", egyszerűen azért, mert ha hallottam is tőle valamit, egy fél perc múlva már nem is emlékeztem rá. De ezzel nincs egyedül, kb a "Kicsi gesztenye" óta nem ragad meg semmilyen magyar popdal a fejemben. Pedig semmi bajom a poppal, persze a szerelem a rock, de néha kis mókázásra jöhet a pop! Aztán bementem egy boltba, és kifelé jövet már azt dúdoltam, hogy "nem sózod meg a kávét". Hogy mi van? És most nem is a szövegről van szó, hanem a dallamról. Megragadt! És vissza-vissza tért. Rendszerhiba!! Velem ilyen nem szokott előfordulni. De hallgassátok meg ti is, és csodálkozni fogtok, milyen fülbemászó zene:

Na ugye! Az ember még élvezi is! Főleg, ha nem ért magyarul. De rendben a slágereknél nem a szöveg a lényeg.

Szóval ő már tudta, mitől ragyog az ég, de nekem érthetetlen volt, hogy miért vált ki bármit is belőlem ez a szám. Aztán valahogy túltettem magam ezen a paradoxonon, és éltem tovább kis életem. Mikor is egy nyugodt nyári este eszembe jutott, hogy milyen jól is illene a hamgulatomhoz Szabó Gábor gitárjátéka. És akkor meghallottam ezt a számot:

És igen! Az a dallam, ami megfogott Vastag Csaba dalában, az benne van ebben is! Megnyugodtam. Helyreállt a világ rendje. Azóta nyugodtan alszom ;)

Vannak dallamok, amikre jó, ha időről-időre emlékeztetnek.

Ez a legújabb:

Így hallottam legelőször:

Ez pedig az eredeti:

Minden kislánynak férfi mutatja meg először A Zenét. Persze születésem óta körülvettek engem is a különböző dalok, Halász Judit, Süsü, vagy a Kincs ami nincs betétdala, amiket agyon hallgattam, énekeltem mindenki nagy örömére. Mégis unokatestvéreim szobájából kiszűrődő hangok voltak az első olyan  dallamfoszlányok, amik egy életre meghatározták a fő zenei ízlésemet. Emlékszem mekkora menőnek éreztem magam, amikor néha beengedtek a szobájukba, ahol a falak tele voltak Guns'n'Roses, meg Metallica plakátokkal. Azokat a plakátokat mindig irigyeltem tőlük. Olyan erősnek és szuggesztívnek tűntek rajta a zenészek (akkor persze kb annyi jött le, hogy előtte sehol nem láttam még olyan izzadt, hosszú hajú férfiakat, főleg olyan nagyban, és az új dolgok mindig izgalmasak). James Hetfield hangját bárhol felismertem volna, annak ellenére, hogy akkor még fogalmam sem volt, hogy hívják (a plakáton tuti rajta volt a neve, de én még nem tudtam olvasni, pláne nem angolul).

Aztán a 7. születésnapom után egy nappal a Metallica stúdióba vonult, hogy kevesebb, mint egy év múlva kijöjjön az ötödik albumukkal. Teljesen tisztán előttem van, ott ültünk Fűzfőn a nappaliban és unokatesóm megmutatta Az Albumot. Először is CD volt, nem kazetta. Aztán meg az egész fekete volt. "Nézd, feketére feketével nyomtattak, és nem is látszik minden szögből a Metallica felirat, meg a kígyó a sarokban". Persze én nem foghattam meg a CD-t mert kicsi voltam, és csak összemaszatoltam volna, ezért akkor a feliratot még nem is vettem észre, csak később, amikor titokban besurrantam a szobába, hogy jobban megnézhessem. Aztán évekig hallgattam a CD-t is, meg unokatesómat, aki kiskamaszként felhagyott a zongorázással, és áttért a gitárra. És minden nyáron, minden nap órákon keresztül gyakorolt. Emlékszem, nagymamámtól mennyit hallottam, hogy "Jajj Istenkém ez nem is zene", és az érzés is élénken él bennem, hogy örültem, amikor unokatesómnak végre sikerült jól eljátszania egy dallamot. Mert kevés olyan dolog van a világon, amit az ember olyan kitartással és szenvedéllyel tud csinálni, és élvezni, mint a zene. Köszi srácok, hogy megmutattátok ezt nekem. Ja és azt is, hogy nem az Első Emeletre voltatok rákattanva.

Éreztem én már a beharangozó dupla számos videónál, hogy itt valamit nagyon eltaláltak a fiúk. Nem tévedtem, az év albuma számomra a Stone Sour House of Gold and Bones Part I. Nem akarok olyan hatásvadász szöveggel jönni, hogy orgazmusom volt az album hallatán, egyrészt mert úgy látom, mostanában a fasza csajok szinte mindentől elmennek, másrészt meg egyszerűen hazudnék, ha ezt mondanám. Az viszont kétségtelen, hogy egy 10 pontos szeretkezés teljesen levezethető az albumból. Igaz, hogy Corey Taylor szerint a lemez morális problémákat feszeget, hogy miként próbálja az ember önmagát megvalósítani, mit akar kezdeni az életével és hasonlók. Ja persze, magvas gondolatok, de a végén úgyis a szexnél lyukadunk ki.

Hogy is kezdődik egy később emlékezetessé váló szeretkezés? Úgy, hogy mielőtt a két szereplő akárcsak megérintené egymást, a végletekig feszítik a húrt, aztán amikor már épp elpattanna, belecsapnak. Ahogy az album első számában, a  Gone Sovereign-ben ez tökéletesen meg is valósul. Pont annyi a felvezetés, amennyi kell. Aztán jön az adok-kapok játék, mindenki meg akarja mutatni, hogy miben jó, de közben hagy teret a másik félnek is. Lendületes, durr bele szám, kis pihegéssel a végén, hogy aztán ott folytassák az Absolute Zeroban, ahol az előbb abbahagyták. Ez a szám már nemcsak a felszínnel foglalkozik, mélyebbre hatol, nem is lehet már csendben élvezni, a refrénnél akarva-akaratlanul kinyitjuk a szánkat. Hogy aztán a harmadik számnál (A Rumor of Skin) teret engedjünk a totális diktatúrának. Ez az album legmerevebb dala, csupa erő, mint valami katonai offenzíva. Kicsit már görcsös is, és ha nem figyelünk oda, a következő szám nem átvezetés lesz, hanem levezetés. Persze néha örülünk egy ütős EP-nek is, de mégis csak az a menő, ha az egész album jól sikerül.

The Travelers alatt lehet kicsit pihenni, erőt gyűjteni, és az összes érzékszervünket ráállítani arra az orális élvezetre, ami most következik. A Tried egy gyönyörű ballada, rég született már ilyen teátrális, mégsem klisékkel operáló, érzelmekkel telített ugyanakkor elég tökös dal. Az altáji örömök után következik az album legzúzósabb száma, a RU486. Most a pogóé a főszerep, itt kell megmutatni ki a legény a gáton, és cseppet sem törődni azzal, hogy mindjárt szétesik az ágy. A My Name is Allen folytatja, amit a RU486 elkezdett, bár lassul a tempó, de ne legyünk telhetetlenek, így is érezni fogjuk az izmainkban holnap ezt a menetet.

A Taciturn maga a megtestesült romantika, amire minden lány vágyik. Egyszerű és tiszta. Egy ilyen zúzda után meg is érdemeljük, hogy kicsit elhitessék velünk, a legkeményebb fiúknak is van szíve. És ami a legjobb, hogy még mindig nincs vége! Hogy mi jöhet még? A kísérletezés! Miután mindenki megkapta amire vágyott, jöhetnek a furcsa pózok, amiket pornóoldalakon láttunk, vagy az egyik ismerős mesélt róluk kávészünetben. Nem biztos, hogy minden úgy fog működni, ahogy azt elképzeltük, de a lényeg, hogy kipróbáljuk. Az Influence of a Drowsy God a lemez legkaotikusabb dala, alapvetően nem rossz, de nincs kiforrva, bár ki tudja, a jövőben kit és hogyan ihlet meg egy-egy eleme.

És végül egy újabb átvezetés, helyezkedés (The Travelers) után mindenki felveheti azt a pózt, amiben a legjobban érzi magát, és amiben a legjobban tud teljesíteni. A Last of the Realben nincs semmi újdonság, egyszerűen csak jól össze van rakva, érezni rajta, hogy mindenki tudja, mi a dolga. Mit ne mondjak, egy ilyen változatos menet után a legjobb zárásnak.

Hogyan lehet mindezt fokozni? Nem tudom, de lesz második rész...

Imádom a bandcampet! Szerintem minden zenekarnak fent kellene lennie. Szerencsére az észt hard rock banda, a Nevesis is felrakta idén megjelent LP-jét. Én a bandcampen borító alapján szoktam dönteni. Ha tetszik a design, akkor belehallgatok, ha nem, akkor tovább keresgélek. Naná, hogy rögtön odavonzotta a tekintetemet a terpeszben álló gitáros csávó. El lehet pengetni a gitárt egy helyben állva is, de az igazán csillogó és "érted bármit megtennék" tekintetekért kell az a terpesz, enyhén előretolt csípővel, és mehet is a gitártépés. Olyan szépen, határozottan, mint ahogy azt Bert teszi a borítón. És igen, a bőgősök is megtehetik, sőt, olyan jó volt ezt élőben látni, a Skeletonwitch fiatal basszerosától, Evan Lingertől pár hónapja a Dürer Kertben, de az egy másik történet.

Szóval észtek. Tegye fel a kezét, aki ismer bármilyen észt zenekart. Vagy bárkit Észtországból. Én sem fűztem sok reményt hozzájuk, de mint már mondtam, a borítójuk nagyon meggyőzőnek ígérkezett. Ne várjon tőlem senki lemezkritikát, mert nem az én asztalom, csak annyit tudok mondani, hogy rég hallgattam már meg albumot ennyiszer egymás után. Persze semmilyen általam értelmezhető nyelven nem írtak még róluk kritikát, de remélem ami késik, nem múlik. Az én személyes kedvencem (bár basszus tényleg mindegyik számot szeretem az albumról, pedig velem ilyen a G'n'R Appetite for Destruction óta nem esett meg. Na jó, mondjuk kb. 10 évvel azután hallottam először, miután megjelent, és na jó tuti számos tökéletes albumot nem hallgattam még meg. De azért viszonyítási alapnak legyen ennyi elég.) Szóval a személyes kedvencem a Starfish Porn, ami az észt Petőfi Rádiónak köszönhetően akusztikusan is megtalálható a neten. De jó még a Seven Million Years is, amiből klipet is készítettek még 2009-ben, de a Backstabber, meg az Illusion meg a... Ja, és nem egyformák a számok, mindegyik külön egyéniség!

Koncertfelvételek elég pocsék minőségben vannak fent, bár vicces, ahogy az egyiken egy lelkes rajongó észtül magyaráz a zenekarnak (Kütke bozsi, kütke). Az mondjuk ígéretes, hogy június végén ők voltak az előzenekara a Tallinban fellépő Megadeth-nek. Én azt mondom a koncertszervezőknek, hogyha jó kis csajokat is szeretnének látni egy hard rock koncerten (sokat), akkor hívják meg őket minél előbb Magyarországra. Én szívesen csinálok velük interjút :P

Már régóta játszadoztam a gondolattal, hogy újra elő kellene vennem a francia tankönyveimet, mert már nem is emlékszem rá, mikor használtam utoljára a nyelvet. Aztán pár napja sikerült egy jó kis estét eltöltenem franciákkal, ami megadta azt a bizonyos lökést, ami után az ember ténylegesen elkezd azzal foglalkozni, amivel már régóta szeretne. Elővettem tehát a jó öreg France-Euro-Express-t (a legnépszerűbb francia tankönyv Magyarországon). Na de basszus hogy lenne az érdekes most, ami már 15 évesen is unalmas volt? (Moi, je n'aime pas la musique classique. J'aime un peu la musique pop mais je préfère le rap. Pfff, UNCSIII!!!) Ezért elkezdtem francia zenéket hallgatni. Edit Piaf dalai gyönyörűek, csak be nem teljesült szerelemről és állandó lelki tusákról szóló chansonokat hallgatni egy idő után engem inkább lelomboz, mint lelkesít. Francia rap jó is lehetne, hiszen szövegközpontú, de vagy Animal Cannibals szintű gagyogás, vagy tele van szurkálva arab szlenggel, ami miatt elég nehéz számomra a megértésük.

Jópár óra youtube  szörfölés után azon kaptam magam, hogy francia heavy metal bandákat hallgatok a 80-as évekből, és igen, megtaláltam ami kellett nekem! Ezekről a bandákról alapból kevés dolgok van fent a neten, és ami fent is van, az szinte minden franciául, szóval esélyem sincs arra, hogy a gyorsabb információszerzésért cserébe inkább angolul olvassak róluk. Viszont találtam pár IM és BRAVO szintű interjút velük a 80-as évekből, amit imádok, na meg persze képeket!

Didier Lohezic (ritmusgitár), Vincent Puzio (basszusgitár), Daniel Puzio (gitár, ének), Franck Vilatte (dob)

A banda 1981-ben alakult meg Párizsban és már '83-ban az amerikai Cream magazin a legjobb francia bandának nevezte őket. A nevük véletlenül lett Vulcain, először valami angolos hangzásút akartak, mint a Machine Gun, de aztán Didier bedobta a Vulcain-t és végül ennél maradtak. Egy '84-es cikk szerint ők a francia Motorhead, akik Metallica-t hallgatnak, és az Accepttől kölcsönzött ütemekkel vannak átitatva. Ami a szövegeket illeti, az első albumuk dalait (Rock 'n' Roll Secours) a saját élmények mellett a francia filozófus Sartre "A Lét és a Semmi" c. műve ihlette. Na kíváncsi leszek rájuk, szerencsére megtaláltam a dalszövegeket, mert hallás után azért nem könnyű őket megérteni, mégiscsak heavy metálról van szó. Akit jobban érdekel, ezen a playlist-en elég sok számuk fent van. Egyetlen általam megtalált eredeti klipjük az 1986-ban készült Le Soviet Supreme, amiben benne van mindaz a naivitás, haj és szegecses bőrszerkó és cicanaci, ami miatt annyira szeretem a nyolcvanas éveket (nekünk külön érdekesség lehet, hogyan gondolkoztak a vasfüggönyön túl).

Nagyobb sikereket még a Desperados (1985), és a Big Brothers (1986) c. albumaikkal értek el, aztán válság blabla tagcserék blabla, 90-es évek elején az első reunion, 2000-es években semmi, hogy aztán öregecskén, ritkuló hajjal, de töretlen lelkesedéssel tavaly kiadjanak egy élő koncertes DVD-t.

És hogy nem volt szó groupie-król ebben a cikkben? Még. Srácok elárulok egy titkot. Ha több évet, vagy évtizedet kihagytok a zenélésben, ne lepődjetek meg, hogy nem fognak 15 éves kis csitrik tolongani az első sorokban. De nem kell aggódni, a régi groupie-k még mindig lehetnek nagyon őszintén nagyon lelkesek.

Lányok, akik szeretik a zenét. Lányok, akik szeretik a zenészeket. Lányok, akiknek a backstage a paradicsom. Akik közelebb akarnak kerülni a tűzhöz, mint egy átlag rajongó. Hogy ezért mennyi mindent tesznek meg, az már mindenkinek a maga dolga.

Én sosem voltam groupie, meg talán már nem is leszek. Sosem volt hozzá elég bátorságom, hogy ha kell a roadokon és menedzsereken át eljussak a zenészig és megnyíljak neki, amennyire csak akarja. Vagy másképp fogalmazva valahogy nekem sosem ment az, hogy annyira elveszítsem az eszem, hogy bármit megtegyek egy zenésznek, akinek igazából csak a zenéit ismerem, még akkor sem, ha azok a zenék teljesen átjárták a testemet és a lelkemet.

De igen, a zene iszonyatosan nagy hatással van rám, bár egy akkordot nem tudnék lefogni. És egy jó koncert után akár napokig is abból merítek energiát. Mert imádom, azt a nyers, ősi energiát, ami a zenészekből és a hangfalakból árad felém, és belém. Ilyenkor teljesen megértem azokat a lányokat, akik minél közelebb akarnak ezekhez az energiaforrásokhoz kerülni. Már ha ezért tesznek meg bármit. Mert azért elég sok csajt inkább az hajt, hogy olyan körökbe kerüljenek be, ahol nem számít a pénz, és egyik partiból mennek a másikba. Ezért pedig simán beszélnek a médiának a zenészek méreteiről és különböző szexuális szokásaikról. Persze csúnya dolog, de mégis mindenkit érdekel, hogy Sting hogy bírja órákig, vagy hogy Slash miért szereti ha kikötözik. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ezek csak pletykák. Találkoztam én már olyan tökéletes dákóval, amiről előtte pont az ellenkezőjét hallottam...

Bármiről is szólnak a hétköznapok, a lényeg a zene kell, hogy maradjon, és egy groupie-nak ez kell, hogy a legfontosabb legyen.