Éreztem én már a beharangozó dupla számos videónál, hogy itt valamit nagyon eltaláltak a fiúk. Nem tévedtem, az év albuma számomra a Stone Sour House of Gold and Bones Part I. Nem akarok olyan hatásvadász szöveggel jönni, hogy orgazmusom volt az album hallatán, egyrészt mert úgy látom, mostanában a fasza csajok szinte mindentől elmennek, másrészt meg egyszerűen hazudnék, ha ezt mondanám. Az viszont kétségtelen, hogy egy 10 pontos szeretkezés teljesen levezethető az albumból. Igaz, hogy Corey Taylor szerint a lemez morális problémákat feszeget, hogy miként próbálja az ember önmagát megvalósítani, mit akar kezdeni az életével és hasonlók. Ja persze, magvas gondolatok, de a végén úgyis a szexnél lyukadunk ki.
Hogy is kezdődik egy később emlékezetessé váló szeretkezés? Úgy, hogy mielőtt a két szereplő akárcsak megérintené egymást, a végletekig feszítik a húrt, aztán amikor már épp elpattanna, belecsapnak. Ahogy az album első számában, a Gone Sovereign-ben ez tökéletesen meg is valósul. Pont annyi a felvezetés, amennyi kell. Aztán jön az adok-kapok játék, mindenki meg akarja mutatni, hogy miben jó, de közben hagy teret a másik félnek is. Lendületes, durr bele szám, kis pihegéssel a végén, hogy aztán ott folytassák az Absolute Zeroban, ahol az előbb abbahagyták. Ez a szám már nemcsak a felszínnel foglalkozik, mélyebbre hatol, nem is lehet már csendben élvezni, a refrénnél akarva-akaratlanul kinyitjuk a szánkat. Hogy aztán a harmadik számnál (A Rumor of Skin) teret engedjünk a totális diktatúrának. Ez az album legmerevebb dala, csupa erő, mint valami katonai offenzíva. Kicsit már görcsös is, és ha nem figyelünk oda, a következő szám nem átvezetés lesz, hanem levezetés. Persze néha örülünk egy ütős EP-nek is, de mégis csak az a menő, ha az egész album jól sikerül.
The Travelers alatt lehet kicsit pihenni, erőt gyűjteni, és az összes érzékszervünket ráállítani arra az orális élvezetre, ami most következik. A Tried egy gyönyörű ballada, rég született már ilyen teátrális, mégsem klisékkel operáló, érzelmekkel telített ugyanakkor elég tökös dal. Az altáji örömök után következik az album legzúzósabb száma, a RU486. Most a pogóé a főszerep, itt kell megmutatni ki a legény a gáton, és cseppet sem törődni azzal, hogy mindjárt szétesik az ágy. A My Name is Allen folytatja, amit a RU486 elkezdett, bár lassul a tempó, de ne legyünk telhetetlenek, így is érezni fogjuk az izmainkban holnap ezt a menetet.
A Taciturn maga a megtestesült romantika, amire minden lány vágyik. Egyszerű és tiszta. Egy ilyen zúzda után meg is érdemeljük, hogy kicsit elhitessék velünk, a legkeményebb fiúknak is van szíve. És ami a legjobb, hogy még mindig nincs vége! Hogy mi jöhet még? A kísérletezés! Miután mindenki megkapta amire vágyott, jöhetnek a furcsa pózok, amiket pornóoldalakon láttunk, vagy az egyik ismerős mesélt róluk kávészünetben. Nem biztos, hogy minden úgy fog működni, ahogy azt elképzeltük, de a lényeg, hogy kipróbáljuk. Az Influence of a Drowsy God a lemez legkaotikusabb dala, alapvetően nem rossz, de nincs kiforrva, bár ki tudja, a jövőben kit és hogyan ihlet meg egy-egy eleme.
És végül egy újabb átvezetés, helyezkedés (The Travelers) után mindenki felveheti azt a pózt, amiben a legjobban érzi magát, és amiben a legjobban tud teljesíteni. A Last of the Realben nincs semmi újdonság, egyszerűen csak jól össze van rakva, érezni rajta, hogy mindenki tudja, mi a dolga. Mit ne mondjak, egy ilyen változatos menet után a legjobb zárásnak.
Hogyan lehet mindezt fokozni? Nem tudom, de lesz második rész...
